Új Kodály-szemléletet hozott – interjú Dalos Anna zenetörténésszel

Dalos György író és Rimma Vlagyimirovna Truszova költőnő leánya. Hol találkoztak a szülei?
– Édesapám és édesanyám is Moszkvában tanult történelem szakon. Ott ismerkedtek meg, majd Magyarországra jöttek és összeházasodtak. Én Budapesten születtem. Édesapámat nagyon fiatalon, gimnazista korában ígéretes költőként tartották számon. Hosszú folyamat végén ismerte fel, hogy nem költő, hanem író lesz. Édesanyám Magyarországon kezdett el az anyanyelvén publikálni. Költészetének elindításában Kurtág György zeneszerzőnek meghatározó szerepe volt.
Az idén százéves művész Bornemisza Péter mondásai című művének a lemezfelvételére készült, és szerette volna, hogy orosz fordítás is készüljön a szövegkönyvből. Erre a feladatra édesanyámat kérték fel, ő pedig örömmel elvállalta ezt a munkát. Később édesanyám megmutatta neki a verseit is – ezek alapján születtek meg Kurtág György első orosz ciklusai.
Szülei életét ismerve logikusabbnak tűnt volna az irodalmi pálya…
– Édesapám családjában az irodalom mellett a zene is meghatározó szerepet játszott. Apai nagyanyám zongoristának készült, ennek az álomnak a beteljesülését a holokauszt és a zsidóüldözések akadályozták meg. A szüleim hamar észrevették, hogy a zene a természetes közegem. Pályaválasztásomban az is szerepet játszott, hogy a szüleim meglehetősen ismertek voltak a hazai irodalmi életben, s bár valószínűleg ezen a területen is megálltam volna a helyemet, inkább más területre eveztem. És milyen a sors: a férjem, Csengery Kristóf zenekritikus és költő, aki egy személyben műveli a számomra fontos két világot. A most 19 éves lányom egyértelműen az irodalom felé fordult. Nagyon büszke vagyok rá, hiszen ilyen fiatalon már jelentős irodalmi folyóiratokban publikálták a verseit.

A zene szeretete megannyi formában kifejeződhetett volna. Hogyan lett ebből az érdeklődésből zenetörténészi pálya?
– Hagyományos zenei képzést kaptam a Tóth Aladár Zeneiskolában, ami az ország egyik legjobb zeneiskolája. Nyolc-kilenc éves koromban kezdtem zongorázni. Viszonylag hamar kiderült, hogy van érzékem a zenéhez, de az is, hogy kiváló zongorista sosem lesz belőlem. Ellenben nagyon jó volt a zenei memóriám, szerettem a zeneelméletet, és az is gyorsan egyértelmű lett, hogy mások számára érthetően tudom megfogalmazni, mit hallok és mit értek meg egy zeneműből. Magyar Margit, napjaink egyik legelismertebb szolfézspedagógusa, akkor még fiatal pályakezdő tanárként a szárnyai alá vett. Ismert is zenetudósokat, tudta, milyen képességek szükségesek ehhez a pályához, és ennek köszönhetően felismerte, hogy a zenetudomány lehet az én utam. Azon kevesek egyike vagyok, akikről már 12-13 éves korukban azt mondták, hogy ebből a gyerekből zenetudós lesz. Ezért úgy kell felépíteni a tanulmányait, hogy ezen a téren teljesedjek ki.
Pályaválasztásomban az is szerepet játszott, hogy a szüleim meglehetősen ismertek voltak a hazai irodalmi életben, s bár valószínűleg ezen a területen is megálltam volna a helyemet, inkább más területre eveztem.
Mivel a középiskolában még nem lehet zenetudományt tanulni, azt javasolták, hogy a Bartók Béla Konzervatórium zeneszerzés szakára jelentkezzek, mert a zeneszerzés a legjobb előképzettség egy leendő zenetudós számára. Örömmel ráálltam erre az útra, hiszen komponáltam is, ezért ez a választás nem volt különösebben abszurd ötlet. Ott érettségiztem, majd a Zeneakadémia zenetudományi szakára felvételiztem sikeresen.
A diploma megszerzése után nyílegyenes út vezetett a budai várba, az MTA Zenetudományi Intézetbe?
– A zenetudományi szak az idő tájt szerintem a világ egyik legjobb képzési helye volt. Olyan kiválóságok tanítottak ott, mint Somfai László, Tallián Tibor, Kroó György és Ujfalussy József. Azonban a Zeneakadémián kétévente indítottak ilyen képzést, balszerencsémre éppen a felvételim évében nem indult ilyen évfolyam. Felvettek azzal a kitétellel, hogy majd a következő ősszel kezdhetem el a tanulmányaimat. Előfelvételisként értelmes munkára vágytam. Óriási szerencsémre az MTA Zenetudományi Intézet népzene osztályára kerültem, ahol az Európai Népzenei Katalógust kellett rendszereznem. Elég mechanikus munka volt, nem kellett hozzá nagy tudás, de a kapun belül voltam és ott is maradtam. A zeneakadémiai éveim alatt végig az Intézetben dolgoztam. A hűségem azóta is töretlen: ez az első és egyetlen munkahelyem.
A Zeneakadémia zenetudományi szakán olyan kiválóságok tanítottak, mint Somfai László, Tallián Tibor, Kroó György és Ujfalussy József.
2005-ben védte meg a PhD-disszertációját, amely Forma, harmónia, ellenpont. Vázlatok Kodály Zoltán poétikájához címmel 2007-ben könyvként is megjelent. Régi kérdés, hogy Kodály milyen léptékű zeneszerző volt?
– Az a munka sok tekintetben egy új Kodály-szemléletet hozott. Olyan forrásokkal dolgozhattam a Kodály Archívumban, amelyekhez korábban senki sem fért hozzá, emellett olyan dokumentumokat is bevontam a kutatásba, amelyekkel korábban senki sem foglalkozott – itt a tanítványok dokumentumaira gondolok. Fontos szempont, hogy a könyv megírásakor messze a legfiatalabb Kodály-kutató voltam. A korban utánam következő „kodályos” zenetörténész harminc évvel volt idősebb nálam. Kodály életművével kapcsolatban ki kell emelni, hogy akkor is és ma is érzékelhető, hogy a zenepedagógus és a népzenekutató Kodály eltakarja a zeneszerző Kodályt. Holott ő elsősorban zeneszerzőnek tartotta magát. Engem akkoriban elsősorban a fiatal Kodály érdekelt, aki egészen rendkívüli ember és egészen rendkívüli zeneszerző volt. A nagyság egyébként mindig nézőpont kérdése. A világban Kodályt a nagy Bartók zeneszerző barátjaként emlegetik. Halkan jegyzem meg, hogy sok olyan nemzet van, amelynek a legnagyobb zeneszerzője szakmai minőségben meg se közelíti Kodályt. Nekünk küldetésünk, hogy Kodályt elsősorban zeneszerzőnek tekintsük, és ne csak zenepedagógusnak vagy népzenekutatónak. A kérdésére a válaszom: Kodály kiemelkedő tehetségű zeneszerző volt, akinek ez irányú munkásságát meg kell ismertetni a nagyközönséggel.

2012-ben nyert az MTA Lendület pályázatán, ami akkor sokakban csodálkozást váltott ki, hiszen egy bölcsész jelentkezését támogatták az ítészek. Bízott a sikerben?
– Szó sincs róla. A Lendület pályázatnak addig nem voltak bölcsész nyertesei. Ellenben 2012-ben három klasszikus bölcsész pályázat nyert: két történészé és az enyém. Az előzmények ismeretében az esélytelenek nyugalmával írtam meg a pályázatot. Biztos voltam abban, hogy nem nyerhetek, ezért az anyagban az álmaimat fogalmaztam meg. Például azt, hogy szeretnék létrehozni egy modern zenei archívumot, ami a dokumentumok gyűjtése és feldolgozása mellett motorszerepet játszik a 20. századi magyar zene kutatásában. Én voltam a legjobban meglepve, amikor kiderült, hogy nyertem. Egyébként nem csak én gondoltam így, mások is úgy vélték, hogy egy ilyen típusú pályázat teljesen esélytelen. Az eredményhirdetés után nem volt mese, az álmaimat meg kellett valósítani. Hatalmas szerencse, hogy három olyan munkatársam van, akik az Archívum alapítása óta mellettem dolgoznak. Kusz Veronika a Dohnányi-gyűjteményünket vezeti. Ignácz Ádámnak a populáris zene a fő területe, több kötete jelent meg a második világháború utáni magyar populáris zenéről. Egykori doktoranduszom, Szabó Ferenc János a zenei előadóművészet-történetre és a hanglemeztörténetre fókuszál. Így négyen egyebek mellett arra vállalkoztunk, hogy intenzívebbé tesszük a 20. századi magyar zenetörténeti kutatást az Intézetben. A másik cél az Archívum létrehozása volt, ami két nagy intézeti gyűjteményre épült. Az egyik a Dohnányi Archívum volt, amit azóta is folyamatosan bővítünk. Büszkén állítom, hogy a világ legnagyobb Dohnányi-gyűjteménye a mi Archívumunkban található. A másik kiinduló állomány Maróthy János zenetudós hagyatéka volt. Ő volt az első, aki Magyarországon komolyan foglalkozott a populáris zenével. Erre a két anyagra építve kezdtük el gyűjteni a zeneszerzők örökségeit. Most már negyven fölött van a hagyatékok száma. Gyűjteményünkben olyan zenetudósok relikviái is helyet kaptak, akik a 20. századi zenével foglalkoztak. Kiemelten foglalkozunk a kortárs zenét játszó előadóművészek gyűjteményeivel és hagyatékaival. Emellett gyűjtjük a Dohnányi-tanítványok relikviáit is. Ennek a koncepciónak a modellje a Bázelben működő Paul Sacher Alapítvány, amely negyven éve gyűjti a 20. századi zeneszerzők dokumentumait, sok esetben magukkal a szerzőkkel együttműködve. Mi ezt a mintát vettük alapul.
Az előzmények ismeretében az esélytelenek nyugalmával írtam meg a Lendület-pályázatot. Biztos voltam abban, hogy nem nyerhetek, ezért az anyagban az álmaimat fogalmaztam meg.
A csoport indulásakor azt a reményét fogalmazta meg, hogy a magyar zenetörténet számára fontos archívum jön létre. Megvalósult ez az elképzelés?
– Igen. Ez a gyűjtemény ma már nemcsak Magyarországon számít jelentősnek, hanem nemzetközileg is ismertté vált. Ezért természetesen sokat kell dolgozni: például nívós nemzetközi konferenciákon vendégül látjuk a 20. századdal foglalkozó kutatókat, hogy megismerjék az itt folyó kutatásokat. A konferenciákat koncertek is kísérik, amelyeken az új magyar zenét mutatjuk be. Fő célunk, hogy ismertebbé váljanak a magyar zeneszerzők életművei. Archívumunk legnagyobb eredménye nem is elsősorban a gyűjtemények működtetése, hanem a rendkívül jelentős publikációs tevékenységünk. Rengeteg könyvünk, tanulmányunk jelent meg magyar és idegen nyelven. Tudományos eredményeink népszerűsítésének másik útja a Zenetudományi Intézetben működő Zenetörténeti Múzeum, ahol kiállításokon rendszeresen bemutatjuk kutatásainkat a nagyközönség számára is könnyen fogyasztható formában.

Ajtón lakattal. Zeneszerzés a Kádár-kori Magyarországon címmel jelent meg könyve 2020-ban. Ennek a könyvnek a témája a zene vagy a zene és a politika kapcsolata?
– Elsősorban az érdekelt, hogy magukban a művekben miként jelenik meg a „Kádár-kori életérzés”. A legfontosabb célom és feladatom az volt, hogy feldolgozzam ezt az egyébként hatalmas repertoárt, hiszen a magyar zeneszerzés aranykora volt az 1956 és 1989 közötti időszak. Ebben a bő három évtizedben elképesztő mennyiségű és kimagasló minőségű mű született. Ezeket ma is érdemes játszani, érdemes hallgatni. A magyar zeneszerzők ebben az időszakban jelentős egzisztenciális biztonságban dolgoztak. Állásuk volt, kiadták a kottáikat, felvették a műveiket, megjelentették a lemezeiket.
Azt vallja, hogy mindig születnek jó művek, hiszen még a múlt század ötvenes éveiben is létrejöttek nagyszerű kompozíciók. Mit mondhatunk az 1989 utáni magyar zeneszerzés minőségéről?
– Meggyőződésem, hogy ez a megállapítás napjaink zenéjére is igaz. Mindig születnek zseniális zeneművek, legfeljebb nem minden esetben találják meg a maguk közönségét. A minőséggel tehát nincs probléma. Napjaink nyugtalanító jelensége az informatika szédületes térhódítása. Zenetudósként sokakat foglalkoztat az a kérdés, hogy mit tesz a zenével a mesterséges intelligencia. Szükség lesz-e egyáltalán még zeneszerzőkre és zenetudósokra? Szerintem igen: a mesterséges intelligencia soha nem fog olyan műveket komponálni, mint amilyeneket Bartók, Kodály, Ligeti vagy Kurtág létrehozott.

Kutatásai középpontjában a 20. századi magyar zene története, különösképpen a zeneszerzés-, a zenetudomány és a zeneélet-történet áll. Könyvei, tanulmányai magyar, angol és német nyelven jelennek meg. 2012–2017 között a Lendület 20–21. Századi Magyar Zenei Archívum és Kutatócsoportot vezette. 2021 óta az MTA Zenetudományi Bizottságának elnöke. 2023-ban a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét vehette át, 2025-ben Akadémiai Díjban részesült.
Mit tart a legfontosabb szakmai eredményének?
– Mindig azt, amivel éppen foglalkozom, mert az áll a szívemhez a legközelebb. A szakma valószínűleg a Kodály Zoltánnal kapcsolatos kutatásaimat tartja a legjelentősebbnek.
Hallani olyan véleményt, hogy Eötvös Péter és Kurtág György művei „múló hóbortok”, mert nehezen befogadhatók, ezért aztán ki fognak kopni. Ön is így vélekedik?
– Ez nagyon komplex kérdés, mert nem tudhatjuk, hogy mi az, ami egy zeneszerző halála után tényleg megmarad. Úgy látom, hogy a múlt század húszas, harmincas, negyvenes éveiben született szerzők között kevés olyan alkotó van, akire a halála után is emlékezik a szakma és a közönség. Kivétel Ligeti György, akinek a zenéjét halála óta is töretlenül játsszák. Kurtág György zenéje befogadható és érthető – az emberekhez szól. Eötvös Péter karmester volt, aki hihetetlenül tudta, hogy hogyan kell a muzsikusoknak írni. Ezért a muzsikusok szeretik játszani a műveit. Nagyon fontos, hogy egy adott mű megszólítja-e az embereket és a muzsikusokat. Ha igen, az élteti a zenét. A következő évtizedekben eldől, hogy a kérdésben említett két alkotóval kapcsolatban kinek volt igaza.
Nagyon fontos, hogy egy adott mű megszólítja-e az embereket és a muzsikusokat. Ha igen, az élteti a zenét.
Mivel tölti a szabadidejét?
– Sokat dolgozom, de igyekszem egyéb dolgokra is időt szánni. A balatoni házunkba gyakran elmegyünk, mert a legnyugodtabban ott lehet dolgozni. A bölcsészek többségéhez hasonlóan nagyon szeretem a könyveket. Amikor időm engedi, olvasok, mert a bölcsész olyan lény, hogy ha tehetné, az egész életét az ágyában fekve töltené, kezében egy könyvvel. Ebben a zenetörténész nem különbözik a többi bölcsésztől.
A másik meghatározó kikapcsolódási forma az utazás. Tavaly a lányommal Párizsban voltunk, ahol fiatal felnőttként voltam utoljára. Számomra elementáris élmény volt ez az út. Ugyanez történt négy évvel ezelőtt, amikor Rómába mentünk el, ahol szintén fiatal felnőttként voltam utoljára. Izgalmas megtapasztalni, hogy miként hat az emberre egy város fiatalként, illetve amikor nagyobb tudással, érettebben megy el ugyanoda. Svájcban szintén sokszor jártam, főleg kutatóutakon, de legutóbb a lányommal a Genfi-tó környékére kirándultunk.
Utolsó kérdés: kit ajánl interjúalanynak?
– Jákfalvi Magdolna színháztörténészt javaslom, aki rengeteget tud a színház egykori és mai működéséről. Mesélni fog arról a drámaelemzési módszerről is, amelyet kollégáival dolgozott ki.•
Címlapkép: Reviczky Zsolt


